Iskolai értesítők (évkönyvek)
Az iskolatörténeti kutatások elsődleges és legfontosabb forrásai a levéltári források mellett az iskolai értesítők. A korabeli iskolai életet leghitelesebben tükröző kiadványok, melyek nemcsak a hazai oktatás és nevelés tanévenkénti eseményeiről közölnek fontos és egyedülálló ismereteket, hanem osztályonként ismertetik a tantárgyakat, a tananyagot, a használt tankönyveket is.
A műfaj története a XVIII. századig nyúlik vissza. 1777-ben, Mária Terézia uralkodása alatt Bécsben jelent meg latinul a „Ratio Educationis”, a királyi-állami tanügyi rendelkezés. A rendelkezés 235. paragrafusa előírta, hogy „A tanév végén […] minden iskolában és fakultáson nyomtatásban kell megjelentetni a teljes év munkájával kiérdemelt osztályzatok jegyzékét”. A XVIII. század közepén a jezsuita gimnáziumok adtak ki először évenként pár lap terjedelmű beszámolót az iskolaévet lezáró vizsgák eredményéről. Példájukat fokozatosan követték a többi iskolák, így a XVIII. század végére egész sor városból, főleg gimnáziumokból ismerünk rendszeresen megjelenő értesítőt, ezek azonban főként még csak tanulói névsorokból álltak. Ezek a kinyomtatott értesítők, illetve „érdemsorok” még mindig zömmel latin nyelven jelentek meg Juventus gymnasii …, Classificatio juventutis... címmel. Az 1840-es évektől az iskolák magyar nyelven jelentették meg érdemsoraikat. Ekkor már a tanári névsorok is megjelennek az értesítőkben. A XIX. század második felétől új rendelkezés szabályozza az értesítők kiadását. 1849 nyarán adta ki az osztrák birodalmi kormányzat Bécsben az új tanügyi szabályzatot: „Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Oesterreich”. Az új rendelkezést a szabadságharc leverése után hazánkban is kötelezővé tették, már az 1850/51-es tanévtől. A 116. paragrafus szerint minden középiskola köteles évenként értesítőt kiadni. Ennek tartalmaznia kell egy „programértekezést,” az iskola rövid történetét, a tanév eseményeit (úgymint a tanév megnyitását és a beiratásokat, a tantestületben bekövetkező változásokat, a kirándulásokat és ünnepélyeket, a látogatókat, az egészségi állapotot, az ifjúsági egyesületek életét, az önképzőkör munkáját), a tanügyi rendeleteket, a tantervet, tananyagot, a használt tankönyveket, a tanárok iskolai és iskolán kívüli szakmai és tudományos munkásságát, az iskolai könyvtárak és szertárak állományát és gyarapodását, az érettségi vizsgák lefolyását, a tanulók névsorát osztályonként és az elért jegyeket, a tanulókra vonatkozó statisztikákat (a tanulók születési évéről, vallásáról, szüleik foglalkozásáról stb.), valamint a következő tanévről szóló értesítést. Az iskolai évkönyvek kiadása Magyarországon közel egy évszázadig folyamatos volt. Kiadását jogszabály írta elő és okmányértékkel bírt: az elveszett iskolai bizonyítvány helyett az értesítő alapján hivatalos igazolás volt kiadható. Az iskolák államosítása után az iskolai évkönyvek kiadását is beszüntették. Az 1960-as években néhány iskola ismét elkezdte kiadni az iskolai év évkönyvét. Ezek több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg, főleg egy-egy évforduló kapcsán adtak ki évkönyvet, vagy inkább emlékkönyvet az iskolák. Az évente kiadott évkönyvek a rendszerváltás után jelentek meg szélesebb körben.
Nagyobb értesítőgyűjteménnyel rendelkező magyar könyvtárak: Országos Széchényi Könyvtár, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Ráday Gyűjtemény, Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtára, Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kunó Könyvtára, megyei könyvtárak helytörténeti gyűjteményei, Fővárosi Levéltár.
(Gráberné Bősze Klára: A A magyarországi iskolai értesítők/évkönyvek évszázadai, és bibliográfiai feltárásuk. In: Könyv és Nevelés, 9. 1. 2007. 77-85.p.)